Fogadd el ezt az apró ékszert, a bölcsességfogam egy darabját, mert annál jobban nem tudom kifejezni az irántad táplált érzéseimet, mint hogy adok neked magamból egy darabot.
Ezt egy furcsa tekintetű nő mondta Nagy Alekosz harminckét éves érdi lakosnak, újabban görög istennek, aki Vilmos herceg ruhájában, Napóleontesttartással, Elvis-séróval és bárgyú mosollyal reflektálta, hogy igen, különleges az ajándékod.
Ez ám a fejlődés, tisztelt hölgyeim és uraim: hirtelen Brad Pittbe ojtott Bill Gates lett a Való Világ című valóságshow-ban mindenkiről mindig, minden körülmények között lepattanó biztonsági őrből. Napjaink csúcsférfijára, abrakadabra, csak úgy tapadnak a szerelmes nők, és ennek nyilván semmi köze ahhoz, hogy a főhős fél év villalét után úgy ötvenmilliót könyvelt el a bevételi oldalon.
Alekosz, hallgasd meg a szívverésemet... Alekosz, összegyűjtöttem neked a könnycseppjeimet... Alekosz, egyél velem két oldalrólmedvecukrot, s középen találkozunk... Meghatóbbnál meghatóbb pillanatok tárulnak elénk az RTL új, főműsoridős szuperprodukciójában (úgy is mint Alekosz menyasszonyt keres), s a cselekmény mélységére jellemző, hogy hajnali hat tájban egy szőke nő azért sír a kiválasztottaknak otthont adó VV-villa teraszán, mert még nem szülhetett gyermeket Alekosznak, az überelhetetlen pasinak. Micsoda test, milyen sármos bombaférfi ő, hallatszik innen-onnan, a villa zugaiból, s csak nem akar benyitni egyetlen pszichiáter sem, hogy bejelentse: köszönjük, kedves hölgyeim, a tévéadásnak álcázott kísérlet véget ért, mindenki menjen szépen haza.
Nem, most tényleg ez megy: erre a kedves, egyszerű és fölöttébb népszerű álbüfészínészre kell építeni, hiszen a lakosság jelentős részének ő meg a medvecukros jelenti a tévézést. Hogy ez a komplett hazai televíziózásra nézve kritika-e avagy sem, abba itt nem mennénk bele, mindenesetre két szomorú, ugyanakkor az elitértelmiségi műsírással legalábbis vetélkedő tényt szépen ideírnék: 1. speciel senki nem nézi a Duna TV színházi közvetíté seit vagy azMTVMindentudásEgyetemét, pedig van; 2. valamiért az Ale kosz-féle pózparádé éjszakai, Cool TV-n vetített kísérőműsora is több nézőt hoz a hírnévre vágyó hastáncosával, mint a részecskegyorsításról szóló, közérthető és érdekes okfejtés.
Nem az alternatíva hiánya miatt kényszerül hát a gondolkodó polgár Alekoszba belefutni, hanem azért, mert a világ átalakult, az irány elment az ostoba szórakoztatás felé; többségében a sörhasú pali bókjaira vagyunk kíváncsiak. Az RTL kereskedelmi csatorna, s mint ilyen, tesz a hümmögésekre; arra, hogy mit kellene csinálnia. A főirodában nézik a számokat, összegzik a bevételeket és azt mondják: most pedig azzal kaszálunk, hogy A Nagy Ő-formátum újratöltésével Alekosz – fülmikrofonnal – behozza a lakásba a dél-amerikai szappanoperákra jellemző művi érzelembombát. A lágy combtapit, az összenézésekkel bolondított meghitt kacsaetetéseket a városligeti tóban csónakázva naplementekor, majd a szelektálást a vágyakozó nők között: akarod-e te a hős Alekoszt, mert ha igen, akkor jó, holnap gerincre leszel vágva.
Közben pedig dörzsölődik a nézői tenyér a sok drámától. Az egyre kevesebben maradó lányok idővel mind idegesebbek lesznek és sikítani fognak, a szuper lakókocsijában Olivér haverjával dumáló Alekosz pedig azon tűnődik majd a sebtében átfutott forgatókönyv útmutatásait követve, hogy ki lehet az oboa, vagyis a legősibb hangszer igazi mestere. Fokozódó push-up-hatás, ordító címlapok, üres napokon izzadt szerkesztői kukázások valami jó kis múltbeli fétis-szexfilm után, s mindenki önfeledten mehet a kasszához.
Mindenki csak nézi bambán.
