Lázár János utazásai

Igen tisztelt Miniszterelnök Úr! Levél Orbán Viktornak!

Bár egyesek rugóznak ezen a megszólításon (egy bizonyos levél kapcsán), szerintem semmi baj nincs vele. Hiszen az "Igen Tisztelt" nem Önnek, hanem az Ön által betöltött hivatalnak szól.
Tudom, mostanában sok támadás éri.
De Ön harcol, mint egy Pannon Rozsomák a szittya pusztában.
Derékig turulszarban, lobogó szemöldökkel, vihartól tépett mellszőrzettel fordul szembe a méltatlan ellenséggel.
Mit fordul? Forog! Mert körkörösen támadnak a gazok!
Nincs egyedül a harcában, megannyi professzorok, szellemiek és honvédők, csapat és hímtagok, aggok és régen holtak, trafikosok, új földesurak és sok egyéb alakulatok küzdenek Önnel együtt. Ha kell, a Század végéig, vagy még tovább.

Értünk harcolnak. A mi javainkért. Konkrétan.
Ezért aztán lenne egy tiszteletteljes kérésem.
Amikor utoljára nálam jártak, véletlenül zsebre tetszettek tenni ezt-azt.
Nem rossz szándékból, tudom én.
Szórakozottságból.
Mert Önök jól szórakoznak.
Viszont -szintén véletlenül- itt is hagytak több dolgot, amire meg nekem nincs szükségem. Cserét ajánlok.
Kérném vissza a következő értékeimet:
Köztársaság.
Demokrácia.
Alkotmány.
Jog és lehetőség a munkához, tanuláshoz, emberhez méltó élethez.
Lelkiismereti és vallásszabadság.
Társadalmi szolidaritás.
A sajtó szabadsága, függetlensége.
A jogalkotás függetlensége.
Az igazságszolgáltatás függetlensége.
Az Alkotmánybíróság függetlensége.
A Jegybank függetlensége.
A szakszervezetek függetlensége.
A Parlament eredeti funkciója.
A mindenkori Köztársasági Elnök becsülete.

Múlt.
Jelen.
Jövő.

Vannak egyéb eltűnt értékek, bár azok más jellegűek. Biztosan véletlenül valamelyik harcostársa szorgos honvédéstől izzadt, Igen Tisztelt tenyeréhez tapadt.
Magánnyugdíj.
12 állami gazdaság.
Trafikok.
Állami földbérletek.
Hirdetési felületek.
Újságok.
Televíziók.
Rádiók.
Színházak.
Múzeumok.
Filmgyártás.
Cafeteria piac.
Nyelvoktatás.
Tankönyv piac.
Uniós pénzek.
Beruházások.

Néhány dolog itt maradt. Gondolom, az Önök Igen Tisztelt zsebéből potyoghatott ki honvédés közben.
Vissza szeretném adni, mert nekem nincs rájuk szükségem.

Magas ÁFA.
Egekbe szökő deviza árfolyam.
Különféle apróbb, nagyobb hadseregek.
Tandíj.
Létbizonytalanság.
Évi 30-40 ezer bezárt vállalkozás.
Ellátatlan emberek tömegei.
Éhezés.
Nyomor.
Munkanélküliség.
Közmunkások serege.
Félelem.
Azerbajdzsánok.
Kínaiak.
Oroszok.
Önkormányzatok adóssága.
Stadionok.
Közgép.
Mindenféle jogcímen bevezetett sarcok tucatjai.
Saját képükre formált Választási Törvény.
Alaptörvény.
Hazugságok.
Torzítások.
Hagymázas álmok.
Szobrok.
Terek.

Paks II. Ezt nem tudom, kérem-e? Beszéljük meg!

Kérem vissza továbbá a gyerekeimet, barátaimat, akik külföldre kényszerültek.
Olyan félmillióan vannak.
Tévesen tetszik tudni, nem inasnak mentek, hogy aztán visszahozzák a tudást.

Remélem, nem hozom kellemetlen helyzetbe a kérésemmel.

Ha mégis, az sem baj. Legalább nem leszek egyedül a rossz érzéseimmel.
Ha sikerül a cserét lebonyolítanunk, nem feszegetem a söralátét méretű adóbevallás ügyét.

Maradok tiszteletlen:
                               Egy választópolgár.

Hülyének nézve

Engem is meglep, milyen indulat lesz néha úrrá rajtam a kormány kommunikációjától. Ott van például a tandíj. Önmagában nem váltana ki belőlem heves érzelmeket. Ezzel a formájával nem értek egyet, más formájával viszont igen – higgadtan meg lehetne vitatni. Amikor azonban a kormányzat a saját tandíjváltozatának megvédése helyett azt sulykolja, hogy nincs is tandíj, akkor emelkedik a vérnyomás. Hazudnak. Ez megalázóbb, mint a tett, amit tagadnak. Ellopták a magánnyugdíj-megtakarításokat. Ezt veszteségként éljük meg, de nem megalázásként. De amikor kiállnak azzal, hogy megvédték a pénzeket, amit azóta elherdáltak, és a döntésünket szabadon hozhattuk meg, miközben zsaroltak, az már megalázó. Egyre nehezebb a megélhetés. A fizetésből és a nyugdíjból nyilvánvalóan kevesebbre futja, mint korábban. Csökken a jövedelmünk reálértéke, ahogy a közgazdászok mondják. A miniszterelnök a levelében mégis azt írja nekünk, hogy „az elmúlt két évben befagyasztottuk a rezsiköltségeket”. De hát ott a KSH és ott vannak az asztalon a banki értesítők és a sárga rezsicsekkek, amelyek szerint ez nem igaz. A legelviselhetetlenebb az, amikor az eleve megalázó intézkedéseket magyarázzák. Minden szereplő bizonytalanságról beszél a közoktatásban, többek között azért, mert a napokon belül hatályba lépő köznevelési törvényhez nem sikerült időben elkészíteni a végrehajtási rendeleteket. A minisztérium nem türelmet kér, hanem „egyértelmű rendelkezésekről” beszél. A kormány szerint nincs bizonytalanság, hogy is lenne, amikor a tanév közepén egyszer csak megváltozik az iskolák zömének tulajdonosa. Legutóbb a hátrányos helyzetű gyerekek oktatását vállaló alapítványi és korábban egyházi fenntartásban lévő iskolákkal kapcsolatban adtak ki közleményt, amelyben egyenesen azt írták, hogy soha ennyire kiszámítható és biztonságos nem volt ezekben az iskolákban az élet. Ebbe bele lehet őrülni. Ezek az iskolák ugyanis haldokolnak. És a kormány nemcsak cserbenhagyja őket, hanem olyan szövegekkel alázza meg a kétségbeesett tanárokat és szülőket, hogy „alaptalanok azok a hírek, melyek arról szólnak, hogy az alapítványi és magániskolák, valamint a kisegyházak intézményei kiszolgáltatott, létükben elbizonytalanított helyzetbe kerülnek”. Két hete kapott nyilvánosságot, hogy háromezer hátrányos helyzetű gyerek oktatása kerül veszélybe, mert a minisztérium nem kötött oktatási megállapodást az egyik szervezettel, amelyet a parlament megfosztott egyházi státuszától. A tárca szerint itt is „alaptalanok” a félelmek, mert megkötik a megállapodást. Jövő héten iskolakezdés, megállapodás nincs. Esküszöm, ha azt mondanák, hogy igen, mi is tandíjat vezetünk be, feléljük a nyugdíj-megtakarításokat, káoszt okoztunk a közoktatásban és teljesen hidegen hagynak minket a hátrányos helyzetű gyerekek, az is jobb lenne, mint amiket helyette mondanak. Az kibírhatatlan, hazug dolog.