T.
Orbán Viktor,
Medgyesi
Róbert vagyok. 37 éves. Magyar állampolgár. Agrármérnök.
Hajléktalan. 11 hónapja élek az utcán.
Hogy
kerületem ide? Tulajdonképpen Ön miatt. Hittem Önnek. Hittem az
ígéreteknek.
Hittem,
hogy valóban megoldják a devizahitelesek problémáit.
26
éves voltam, amikor összeházasodtunk a feleségemmel. Úgy éreztük
el kell hagynunk a szülői házat és saját, új életet kezdeni.
Sokáig mérlegeltük milyen hitelkonstrukciót válasszunk, aztán
édesanyám bankos barátja tanácsára, svájci frank alapú
lakáshitelt vettünk fel 10 évre 161 Ft-os árfolyamon. A
nyolcmillió forintos hitel havi törlesztő részlete 80.000.-Ft.
körül volt. Ezt ketten a párommal nyugodtan gazdálkodtuk ki
minden hónapban. Nem okozott nehézséget. Újpesti lakásunkban
boldogan éltünk. 2009-ben megszületett kisfiunk Ábel. Ekkor, havi
83000 Ft-ot fizettünk a banknak, de még mindig nem okozott gondot.
Úgy sem, hogy egy kisgyermek nevelése sem olcsó.
Minden
rendben volt. Aztán egyszer csak beteg lett a feleségem. 3 éves
volt a kisfiunk, amikor elkezdődött a tortúránk. Feleségem
betegsége hosszú kezelést igényelt. Kiesett a munkából. Én
pluszmunkát vállaltam, hogy fedezni tudjam a kiadásokat.
Szüleinkre sajnos már nem számíthattunk. Mindkét családban
elváltak a szülők. Feleségem apja rég meghalt, anyjával pedig
megromlott a viszonya. Az én családomban pedig apám alkoholista
lett és semmit nem tudok róla, akkor 74 éves anyám pedig beteg
lett és otthonba került. A vidéki házat eladtuk. Az árából
fizettük az otthonba a beugrót és 3 évet előre. Csak egymásnak
voltunk. Egyszerű, vidéki emberek Budapesten. Éltünk. Nem
csináltunk mást. Erika táppénzen, kezelésről-kezelésre, én
napi 12 órát dolgozva, Ábel az óvodában. Egy szép napon a
83.000.- forintos hitelből 109000.-Ft-lett, aztán 115.000.-, aztán
129.000.- aztán 134.000. Küzdöttünk. Már csak élelmiszerre,
rezsire és hiteltörlesztésre költöttünk. Kibírtuk. 2016-ban
elment Erika. Már táppénz sem volt. Már semmi sem volt, csak én
és a kisfiunk. Hivatalról hivatalra jártam. Segítséget szerettem
volna kapni, de a törvény szerint nem járt nekem. túl sokat
kerestem. A hitelből még mindig hátra volt kb. a fele. Elveszett a
lakás. Mindent elvettek. Jött a gyámügy és elvitte a fiamat, én
pedig beköltöztem egy munkatársam pincéjébe. A bútorokat
elárverezték, kocsink sosem volt. Így lettem én hajléktalan. Nem
volt más, csak a fiam és a becsületem. A munkahelyemen kiderült,
hogy miként élek. A kollégák minden hónapban adtak egy kis pénzt
meg ruhát, hogy segítsenek. – Isten áldja őket! A pincében
addig voltam, amíg valaki fel nem jelentette a barátomat. A
társasház határozatot hozott, hogy nem lehetek ott. Sosem csaltam.
Nem loptam, nem voltam rossz senkivel. Most mégis bűnöző lettem.
Orbán
Úr! Az egyetlen dolgot vette el tőlem, amim még volt a gyermekemen
kívül. Elvette a becsületem. Megbélyegzett. Én nem iszom. Ezért
a hajléktalanok egy része kiközösített. Olyanokkal vagyok, akik
hasonló helyzetben vannak. Heten vagyunk, akik így vagy úgy
összejárunk. Együtt mozgunk. Vannak köztünk mindenféle emberek,
de mindannyian ki akarunk törni ebből a helyzetből. Ön most
bűnözőt csinált belőlünk. Mi lesz, ha egyszer bevisznek? Már
tiszta erkölcsi bizonyítványunk sem lehet. Hogy fogunk új életet
kezdeni? Hogy fogunk kimászni ebből? Ön azt hiszi, hogy az utcán
csak olyanok élnek, akik jellem-gyenge féregként az alkoholba
menekülve, mámorban verték a feleségüket, meg a gyereküket? Ön
azt hiszi, hogy hajléktalannak lenni egyenlő az aljas,
gonoszsággal? Orbán Úr! Nem vagyok bűnöző! Nem vagyok
becstelen. A rendszer rabszolgája vagyok. Egy végtelenül szomorú
ember, akit nagyon próbára tett az élet.
Csak
az éltet, hogy újra együtt lehessek a kisfiammal. Meg is fogom
csinálni! Már jó úton vagyok.
Ön
pedig szégyellje magát!
Medgyesi
Róbert
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése