Fekete Jánossal, Kádár jobboldalon közutálatnak örvendő bankárával készült egy interjúsorozat, mely utóbb megjelent könyvben is. Ebben szerepel egy történet, amikor Fekete azt javasolja, valamikor a hetvenes-nyolcvanas években, hogy tegyék korlátlanul átválthatóvá (konvertibilissé) a forintot. Ez akkor azzal az árfolyamzuhanással járt volna, amely aztán a rendszerváltás után be is következett, jó sok ember számára egzisztenciális tragédiát jelentve. Kádár azzal válaszolt, hogy a magyar már elvesztette mindenét 1920-ban, 45-ben, Kádár alatt nem fogja. Aztán Kádár meghalt és sokan szembesültek azzal, hogy addigi gondolkodásuk a saját pénzügyeikről és az ország pénzügyeiről mennyire illúziókra épült.
Orbán Viktort hasonló gondolatok vezérlik mint a Kádár-korszak gazdaságpolitikájának alakítóit, miszerint van külön magyar út. Nincs külön magyar út, ahányszor eddig bárki úgy gondolta, hogy van, emberek millióit tette földönfutóvá, és ez most sem lesz másképp. Valójában az emberek már jóval azelőtt földönfutók, hogy erre rájönnének, csak a kijózanodás szokott későbbre esni.
Kemény kijózanodás, amikor a kilencvenes években kiderül, hogy az egész iparunk és mezőgazdaságunk a zsebre dolgozás, a mutyizó külkereskedelem, és a saját versenyképességünkről szőtt hiú ábrándok összessége, megfűszerezve betokosodott elvtársakkal, akik komplett iparágakat hátráltatnak évtizedeken keresztül.Kemény kijózanodás amikor kiderül, hogy a devizahitelek kockázatait mindenki alábecsülte és egy világméretű hitelbuborék részesei vagyunk.
Kemény kijózanodás lesz most is, amikor kiderül, hogy az államot belülről hitelezni Magyarországon nagyon rossz ötlet volt. Az inflációs adatok már régen eltérnek attól, amelyet egyes emberek a mindennapjaikon éreznek. Csak ez eddig valamelyest szelektív volt a kedvezményes áfakulcsok miatt. Mára azonban már nemcsak az ír vaj duplájára drágulása tűnik fel, hanem mindené. A TV paprika lassan darabra lesz majd a boltban, galoppozik az infláció, amelynek külső és belső motorja is van. Az MNB igyekszik nem pánikszerűen kamatot emelni. Főleg azért nem pánikszerű a dolog, mert eredetileg is készültek az inflációra és arra, hogy a lakosság által megvásárolt kötvények kamatát egyszerűen felzabáltatják az inflációval. Ez már meg is történt.
Csak az inflációnak van egy olyan sajnálatos tulajdonsága, hogy öngerjesztő és egy idő után csak drasztikus módszerekkel kezelhető. Ezek között a módszerek között hagyományosan a legnagyobb bajt a hatósági ár szokta okozni. A víz-gáz-villany ára már réges-rég szabályozott, ehhez most hozzácsapták az üzemanyagokat. Sokan azzal példálóznak, hogy ellátási nehézségek lesznek, de felteszek még egy kérdést: Mi lesz, ha Ausztriából, Szlovákiából, Szlovéniából, Horvátországból át fognak szaladni a népek tankolni? 20-30 forint literenkénti árkülönbség, hozzácsapva az euró és a forint közötti kellemes árfolyamnyereséget már kb. 50-60 kilométerre betolja azt a zónát, amelyből érdemes átjárni az első magyar kútig.Szlovákia esetében ez úgy az ország területének harmada. Mivel nincs vámhatár, annak sincs akadálya, hogy valaki öt marmonkanát is bedobjon a csomagtartóba. Sőt annak sincs akadálya, hogy egy kamion átjárjon ingajáratban tankolni és odaát átszívják a cég többi autójába a gázolajat.
A szlovák kormány nyilván nagyon fog örülni, ha ott mondjuk 20%-kal visszaesik a jövedékiadó-bevétel, mert az ország egy része magyarba’ tankol. De az osztrák és a szlovén kormány is nagyon boldog lesz. És nem fognak az EU-hoz rohanni, á dehogy.
Ez a benzináras vagdalkozás elodázza az elodázhatatlant, miszerint beárazódik a magyar gazdaság és a magyar állam.
Az EU belső piaca és a globalizáció egyik hatása, hogy az infláció (és más gazdasági folyamatok) elől nem lehet elbújni, azok olyanok, mint az időjárás, átjönnek a határon, ha tetszik ha nem. Egy állam két dolgot tud meghatározni: mennyire lesz inflációálló a gazdasága és mennyire tudja a társadalmát megvédeni az infláció hatásaitól. A tizenegy éve regnáló NER mindkettőből elégtelenre vizsgázik.
Egy gazdaság inflációállósága és a versenyképessége között szoros korreláció van. Minden iparágban kimutatható ugyanis, hogy mennyire érzékeny közvetlenül az inflációra, vagyis egyes nyersanyagainak az árváltozására. Ezen kívül pedig mennyire érzékeny a felvevőpiacain bekövetkezett árváltozásokra. A magyar gazdaság mindkettőre érzékeny, mivel az iparunk energiaigényes, és a felvevőpiacain bekövetkezett legkisebb ingadozás is nagy hullámokat vet.
Ez ellen lehet védekezni, csak nem gyorsan. A recept unalomig ismert. Befektetés emberekbe és infrastruktúrába. A jó oktatás azért fontos, hogy a gazdaságnak legyen rugalmassága, könnyen át tudjon rendeződni a szerkezete ha bezár az autógyár. Nálunk tíz éve nemhogy leépítés zajlik, hanem egyenesen rombolás. Most kezdjük el kamatostul megfizetni az árát.
Az infláció nagyobbat üt ott is, ahol az infrastruktúra nem rugalmas. Kiváló autópályáink és vasúti fővonalaink vannak, de komplett régiókat jellemeznek döcögős utak és csigalassan vánszorgó, 40-50 éves vonatok. Komplett régiókban (beleértve a fővárosi agglomeráció bizonyos szektorait is) nem luxus az autó, hanem a mindennapi élet nélkülözhetetlen eszköze. Ezért aztán töménytelen mennyiségű roncsot tartanak életben, mert különben van az ötven kilométert 1 óra 45 perc alatt leküzdő vonat, meg a délelőtt kilenckor és délután kettőkor érkező bokorugró buszjárat.
Nincs olyan hogy a benzinár emelkedésekor egyszerűen átszokunk a picit rugalmatlanabb de azért bőven használható tömegközlekedésre, mert az ország jelentős részén egyszerűen nincs mire. Persze évente van pár száz busz beszerezve EU-pénzből, de amíg rossz az út és a menetrend, nem sokat számít, hogy nem egy vén kereklámpás Ikarusz húzza a belét, hanem egy szép új Credo döcög. De ha van is megfelelő járat, ott van az a kérdés, hogy a 11 éves kisfiú a 13 éves nővérével utazhat-e 45 percet egy átszállással A-ból B-be, vagy tartani kell attól hogy bántódásuk esik? Ha nem, akkor nincs mese, meg kell tankolni a 17 éves Astrát és vinni vele a gyerekeket
Így viszont az a helyzet áll elő, hogy amikor átlép egy fájdalomküszöböt a benzinár, akkor családok ezreinek lehetetlenül el az élete. Jön tehát az árplafon és a háttérben valamivel időlegesen kompenzálják az olajtársaságokat. Mivel-mivel, hát pénzzel. Adóbevétellel. Amelyet valahonnan el kell venni. Honnan? Például onnan hogy megjavuljon az út vagy hogy legyen elég rendőr.
Ráadásul az infláció ilyen “kordában tartásával” még a társadalmi egyenlőtlenségeket is erősítjük. Ugyanis a drága benzin a vadonatúj BMW tulaját annyira nem hatná meg, de az ő tankolását is támogatjuk adóbevételből, miközben ez a támogatás neki szükségtelen.
Végül pedig ezt a hatósági árat legfeljebb ideiglenesen lehet tartani mert az ára már középtávon is megfizethetetlen még akkor is ha valamilyen drákói szabállyal akarják az olajtársaságokat együttműködésre kényszeríteni.
Baj lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése