„Olyan szépen lehetett zsidó vagyont rabolni és aladárkodni képzettség és hozzáértés nélkül” – részletek Márai 1945-ös naplóbejegyzéseiből
„Aki
elmúlt harmincéves, és ebben a szellemben, légkörben nevelkedett,
reménytelen; talán megalkuszik, fogcsikorgatva, s mert önző és gyáva:
bizonnyal hajlong majd az új rend előtt; de szíve mélyén örökké
visszasírja a »jobboldali, keresztény, nemzeti« világot, amelyen belül
olyan szépen lehetett zsidó vagyont rabolni, versenytársakat legyilkolni
és aladárkodni a nagyvállalatokban, képzettség és hozzáértés nélkül” –
írta Márai Sándor 1945-ben.
Márai Sándor (1900-1989) író, költő, a XX. századi magyar irodalom
egyik igen jelentős alakja 1944 végén és 1945 elején írt
naplóbejegyzéseiben a magyar politikai elitet okolja az ország
tönkretételével.
A harmincas évek végén, illetve a II. világháborúban Magyarország a
náci Németország csatlósa volt. Az ország egyre több tekintetben vette
át a nemzetiszocialista irányelveket, ezzel megágyazva önnön
pusztulásának és megszállásának.
Orbán Viktor 2010 óta regnáló, nacionalista keresztény kormányai
Magyarországot a náci Németország egyik áldozataként igyekeznek
lefesteni. Márai beszámolója a II. világháború magyar vonatkozású
történéseiről egészen más képet mutat.
Idézzük Márai hetvenkét évvel ezelőtt írt naplóját.
„Az oroszok olyanok, amilyenek, semmit nem ígértek nekünk, semmit
nem akartak tőlünk, mi üzentünk hadat nekik, s most a fegyver jogán
érkeznek hozzánk, legyőzött országba, mely jogcím nélkül megtámadta
hazájukat; nem illethetjük őket szemrehányással. De a magyarok! Az
egyetlen ország Európában, ahol a nemzet történelmének legválságosabb
pillanatában akadt egy Szálasi-kormány, akadtak törvényhozók, akik
iparkodtak megjátszani a legalitás komédiáját e horda számára! Csak hogy
a zsákmányt kiegészítsék még, néhány héttel prolongálják létezésüket és
elveszejtsék Budapestet s mindent, ami az országból megmaradt! Ezekkel
csakugyan nincsen alku, ezek számára nem lehet kegyelem.”
A zsidófaló, nácibarát középosztály most megkísérli, hogy
mindazért, ami most történt, a nyilasokra hárítsa a felelősséget. […]
Nem igaz, a nyilasok nem a főbűnösök. A nyilasok csak következménye
mindannak, amit ez a társadalom az elmúlt huszonöt évben elkövetett,
hogy műveltség, erkölcs és tehetség nélkül érvényesülhessen. A nyilas
horda éppen olyan bűnös, mint az a vezető magyar réteg, mely az
alkotmányosság palástja alatt Horthy huszonöt évében szemérmetlenül
fűtött, buzdított mindenfajta reakciót. Ez a társadalom ilyen egyszerűen
nem háríthatja el a felelősséget. Most szívesen odadobják koncnak a
nyilasokat, hogy meneküljenek. De ilyen olcsón nem menekülnek.”
[…]
„Csak egyről nem beszélnek a parasztok, nagyságosok és
méltóságosok: arról, hogy mit szenvedtek az orosz városok és falvak
lakosai; s arról, hogy esztendő előtt magyar állampolgárok százezreit
rúgták ki lakásukból, elvették minden holmijukat, nyomorúságos batyukkal
gettókba, téglagyárakba, disznóhizlaldákba zárták őket, onnan
nyolcvanával, leplombált vagonokba préselték – gyermeket, asszonyt,
férfit vegyesen – ezt a nyomorult tömeget, s a vagonokban, égő hőségben
hat napig utaztak a lengyelországi deportációs telepek felé, megőrültek a
szomjúságtól, anyák szültek a vagonokban, és a gyermek ott hevert
halottan az ölükben, a férfiak tébolyodottan ültek a halottak mellett,
húsz százalék volt egyes vagonokban a mortalitás. És végül az
auschwitzi, olmützi Vernichtungslagerekben a gyermekeket, öregeket
gázkamrákban megölték, a munkabírókat egy ideig még dolgoztatták,
lányokat és asszonyokat a kísérleti telepeken beoltották betegségekkel.
[…] Minderről nem beszél senki azok közül, akik most rettegnek a
beszállásolástól, s féltik a »zabrálóktól« a lisztet és fehérneműt.”
[…]
„Ha vége ennek a háborúnak, a feladatok mérhetetlen sora vár
reánk; el kell temetni a halottakat, el kell takarítani a romokat,
kenyeret kell adni az éhezőknek, valamilyen államfélét kell építeni a
cserepekből, amit a rablógyilkos horda, melynek nagy része megszökött
már, reánk hagyott. De ez a kisebbik feladat. Ahhoz, hogy Magyarország
megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani
egyfajta ember lelkéből a »jobboldaliság« címkéjével ismert különös
valamit; a tudatot, hogy ő mint »keresztény magyar ember«, előjogokkal
élhet e világban; egyszerűen azért, mert »keresztény magyar úriember«,
joga van tehetség és tudás nélkül is jól élni, fennhordani az orrát,
lenézni mindenkit, aki nem »keresztény magyar« vagy »úriember«, tartani a
markát, s a keresztény magyar markába baksist kérni államtól,
társadalomtól: állást, kitüntetést, maradék zsidóbirtokot, potya
nyaralást a Galyatetőn, kivételezést az élet minden vonatkozásában. Mert
ez volt a jobboldaliság igazi értelme. S ez a fajta nem tanul. Aki
elmúlt harmincéves, és ebben a szellemben, légkörben nevelkedett,
reménytelen; talán megalkuszik, fogcsikorgatva, s mert önző és gyáva:
bizonnyal hajlong majd az új rend előtt; de szíve mélyén örökké
visszasírja a »jobboldali, keresztény, nemzeti« világot, amelyen belül
olyan szépen lehetett zsidó vagyont rabolni, versenytársakat legyilkolni
és aladárkodni a nagyvállalatokban, képzettség és hozzáértés nélkül.
[…] Ez a fajta soha nem változik meg. De amíg ezeknek szavuk van vagy
befolyásuk, Magyarország nem lesz nemzet.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése