„Mondjál kevesebbet, akkor nem tudnak belekötni!”

Magánúton jártak Damaszkuszban, semmi közük se a rezsimhez, se a lázadókhoz, látogatásuknak sincs köze a korábbi tevékenységükhöz (Most a kutyákhoz vagy a rendőrséghez? Na mindegy.); a konfliktusnak jelét sem látták, miközben még várost is néztek, és csak azután „indult el a lavina", hogy elrabolták őket. Ezek után viszont már, ha újra megkérné őket a szíriai „barátjuk", szó sem lehetne arról, hogy Szíriába utazzanak. Lényegében ennyit árult el a három kiszabadított magyar túsz egyike a Terrorelhárítási Központ keddi sajtótájékoztatóján, amikor Hajdú János, a TEK főigazgatója emberünk füléhez hajolt és odasúgott valamit. Ekkor vált nyilvánvalóvá – s ezzel Hoffmann Rózsáéknak is foglalkozniuk kellene –, hogy a terrorelhárító iskolában nem tanítják, mit kezdjen az ember magával akkor, ha békés, fegyvertelen emberekkel pogácsa és ásványvíz mellett beszélget. Így hát miért is karcolta volna meg Hajdú János agyát: a sajtótájékoztatók egyik sajátossága, hogy a mikrofonokat ilyenkor bekapcsolják, vagyis ha olyat gondol súgni a mellette ülő fülébe, hogy „mondjál kevesebbet, akkor nem tudnak beléd kötni", azt bizony egy ország fogja hallgatni. Másnap meg az internetes társadalom röhög majd ezen. Mert mi mást tehetne. Kétségkívül jól jött volna most egy fürdőnadrágos kép, rajta három büszke magyarral, napernyős Margarita koktéllal a kézben, máshol meg egy kutyapórázzal. De hát nincs, a fene egye meg. Tudjuk be színtiszta cikizésnek azt a kérdést is, amelyet valaki merészen feltett: láttak már arab embert kutyát sétáltatni? Nem, de a legkevésbé a szomorú szemű exrendőrök tehetnek arról, hogy mire hazaértek, már legendák születtek róluk, a kutyáikról meg a szíriai munkájukról. Ó pardon, a nyaralásukról. Elég csak a kiszabadításukról szóló híreket követni, amely „óraműpontossággal végrehajtott titkosszolgálati akcióként" indult, aztán ugyanez lett „titkosszolgálati" nélkül. Kicsivel később már „háromoldalú, békés tárgyalásokról" beszélt a TEK. Meg a szír ellenzékről a külügy, ami csak nyelvbotlás volt, gondolom. A fejlődéstörténet mégis a mostani verzióval csúcsosodott ki: állítólag annyi történt, hogy a magyarok elrablói elhúztak, ott hagyták őket a pincekulccsal, azok szereztek egy mobilt, oszt telefonáltak egyet. „Még a gyanúját is el kell hárítani annak, hogy a magyar hatóságok bármit is tudtak volna a túszul ejtett magyar szakértők munkájáról, és ki kell vizsgálni, sértettek-e törvényt vagy Magyarország érdekeit." Miért, mit sértettek volna a bomba- és aknabiztos szír köztereken – a kutyapiszkon kívül? A minap a kommunikációs tanácsadó feladatait is ellátta, ami csöppet meglepő annak fényében, hogy az illető a Terrorelhárítási Központ igazgatója. Az egykor a Fidesz biztonsági direktoraként dolgozó rendőr a kormányváltás után tízmilliárdos költségvetésű kommandó élére állt, amelynek egyik fő feladata a miniszterelnök védelme. A küldetéshez eszközt is kapott szépen, bár példás visszafogottságot jelez, hogy a telefonom PIN kódját – egyelőre – nem változtathatja meg. Egyéb ügyekben aktív szerepet vállalhat. Hajdu legutóbb a három, Szíriában fogságba esett, kiszabadított, majd hazaszállított korábbi rendőr ügyében tartott sajtótájékoztatón lépett fel. És egyiküknek – az Index videója szerint – két újságírói kérdés között azt súgta: „Mondjál kevesebbet, akkor nem tudnak belekötni!” Értsd: a közösség pénzén fenntartott, állami feladatokat ellátó szervezet elöljárója azt javasolta a közösség pénzén menekített és utaztatott kollégának, hogy kevesebb részletet áruljon el kalandjáról. Hajdu viselkedése persze nem meglepő a Nemzeti Együttműködés Rendszerének ismeretében: a szisztéma hozzávetőleg annyira kedveli a nyilvánosságot, mint az átlagos adócsaló. Pedig akad néhány kérdés, amelyre illene válaszolnia az érintett triónak. Például arra, hogy pontosan mit csinált Szíriában, s biztosan nem a szabadságért tüntetőket halomra lövető Bassár el-Aszad rezsimjének dolgozott-e. Mert ha a felvetésre adott nemleges válasza nem igaz, akkor alighanem örömmel vennénk, ha visszautalná azokat a forintokat, amelyeket a bravúros manőverre költöttünk. Ha az egyetemi hallgatók kötelesek finanszírozni tanulmányaikat, akkor esetleg a zsoldosok is beszállhatnak a szabadítási költségekbe. Persze egyelőre nincs alapos okunk azt hinni, hogy a hármasnak titkolnivalója lenne: a csapat állítja, látogatóba ment a távoli országba. Érthető, mindannyiunk régi álma, hogy polgárháborús övezetben kávézzunk a teraszon, miközben Kalasnyikovok szólnak a háttérben a helyi rádió helyett. De bármi is az igazság, az a nyilvánosságra tartozik. Éppen ezért furcsa, hogy a kommunikációs tanácsokat osztogató Hajdu hallgatásra biztat: szerinte nem tartozik ez az egész ügy a sajtóra, a polgárokra. Fölteszem, elég, ha az illetékesek elsztorizgatnak egymásnak a páncélozott fekete autó hátsó ülésén a céllövöldés élményekről és a Chuck Norris hatékonyságát idéző akciókról. Nincs is ezzel semmi baj, amennyiben Hajdu János nem szeretné a jövőben az állami szervezetet vezetni: kereshet magának egy szponzort, amely új fegyvereket vásárol neki, tisztán tartja az egyenruháját, állja a fizetését, s tapsol olykor mulattató húzásainak. De amíg a TEK-et irányítja, addig talán igazodnia kell ahhoz, hogy az országgal szerződött.