Nyugaton a helyzet változatlan

Nyugaton a helyzet változatlan

Még fiatalon olvastam Erich Maria Remarque regényét. Emlékszem, amikor végeztem a könyvvel, csak ültem csöndben jó darabig. 

Később megnéztem az 1979-es filmet is. Még VHS kazettán. Amikor véget ért, csak ültem csöndben jó darabig. 

Minap megnéztem a 2022-es verziót.  Amikor véget ért, csak ültem csöndben jó darabig. És csöndben voltam napokig. Most is csöndben vagyok.

És aggódom! Amiatt a nemzedék miatt, amelyiknek a háború csak virtuális, online játék. Akiket felelőtlen emberek bele tudnak vinni egy újabb öldöklő világégésbe. 

Tavaly  decemberben arról írtam, hogy lehet, 2021-et mint utolsó békeévet jegyezzük majd. Persze hozzáírtam, hogy elválik az is, milyen munkát végeztünk mi pedagógusok, szülők. 

A béke odalett. Azonban egyelőre nem került mérlegre a munkánk, és nagyon remélem, nem is fog. Mert vannak kétségeim. Éppen ezért örülök a 2022-es filmnek. 

Pontosan azért szeretem ezt a filmet – nem nézem meg többször, ahogy a Passiót sem tudtam - amiért  lehúzzák a kritikusok. Hogy nincs története, ellenben kegyetlen és szomorú.

Nem tudom, a kritikus volt-e katona. Valószínűleg nem. A seregben békeidőben sincs történet, nincs romantika. Viszont van parancs és gondolkodás nélküli végrehajtás. Van üvöltve rohamozás, csúszás-mászás hőségben, sárban, gázriadó, lövészárok ásás fekve, izzadás, fagyoskodás, egymásrautaltság. 

Egy háborúnak, egy csatának még inkább nincs különleges, szórakoztató története. A küzdelemben nincs szerelmi szál, nincs romantika. Nincs egyén és nincs egyéni tragédia. Az ember statisztika. A háború kegyetlen és szomorú. Híján van minden fennkölt, magasztos eszmének.

Csak túlélés van és könyörtelen gyilkolás. A túlélésért. Folyamatos szenvedés a mocsoktól, vértől, rettegéstől, hidegtől, hőségtől, bűztől, fájdalomtól. Fáradtságtól. Semmi más. Nincs szeretet, nincs gondolkodás. Félelem van, parancs és vak engedelmesség. Ösztön, apátia és téboly.

Rettegés. Hogy ölnöd kell. Rettegés, hogy megölnek. Hogy megnyomorodsz, hogy elveszíted a bajtársaidat. Hogy kórházba kerülsz és megcsonkítanak. Fogságba kerülsz és megkínoznak, felkoncolnak. 

Rettegés az otthoniakért.

A haza? A haza nem tied. A haza azoké, akik háborúba hajtanak. Akik, ha meghalsz, küldenek a családodnak egy plecsnit. 

Ha túléled, akkor egy kisebbet küldenek. Ők nem voltak, nincsenek ott. Majd ott lesznek. Ha győztök. Akkor. Akkor te is hős vagy! Akkor évente egyszer megemlítenek. Persze nem név szerint. Csak, mint „hős fiaink”.

Ha nem győztök, akkor ennyi sem jut. Akkor aljas, gyilkoló gép vagy!  Agresszort kiszolgáló mocsok! Az utódaid is azok lesznek!

Ha vége van, azt mondják, élj tovább, ahogy tudsz! Nem tudsz! De ez a te gondod!  Meg a családodé. 

Úgyhogy még nem késő! Az a nemzedék, amelyik még a szüleitől hallott a háborúról, itt az ideje – talán még nem késő – hogy elbeszélgessen azokkal a fiatalokkal, akik már nem is hallottak róla.

Mert túlságosan óvtuk őket, mert azt hittük, soha nem lesz már háború, mert hittük, hogy az ember felnőtt, és egyszer majd tényleg Isten képmásának mondhatja magát. Így ők nem tudják, hogy mennyi szenvedést, halált, könnyet és fájdalmat, mennyi zokogó anyát, feleséget, gyermeket, megcsonkított, lelkileg megnyomorított embert takarnak, hallgatnak el az egykori filmhíradókban vetített győztes bevonulások, lobogó zászlók, éljenző tömegek! 

S mennyi mostani és jövőbeli szenvedést a friss háborús jelentések.

Részlet Várnai Zseni: Katonafiamnak című verséből:

"....mi lesz ha minden katonafiú szülőanyjától kap egy levelet.....

Ne lőj fiam, mert én is ott leszek!"