Bojár Iván AndrásA RUE DES PIERRES MACSKAKÖVEI

Bojár Iván András
A RUE DES PIERRES MACSKAKÖVEI
2020.12.04.
Huszonnégyórányi abbahagyhatatlanul illetlen, telipofával röhögés után megtorpanok. Elképzelem a szobát, ahol most Szájer József tartózkodik. Az éjszakát, amit talán nyugtatókkal sem tud pihentetően átaludni. A sírásait, amik fel-felszakadnak belőle, mert azt a hülye botrányt, ami körötte kerekedett, normális idegekkel elviselni nem lehet. A zavart telefonbeszégetéseket, amiket felnőtt lányával folytat ezekben a felbolydult napokban. Az üzengetéseket, taktikai egyeztetéseket, közte és a sasfészek között.
Szinte szégyellem már mennyi kaján tréfa fakadt ki belőlem is, egytől-egyig a saját hazugságában megbotló álszent, álkeresztény, álnemzeti népnyúzó és tolvaj rezsim pofáraesése miatt. Szájert megsajnáltam mára. Megsajnáltam mint embert. Nem mint a bűnben és hazugságban fogant alkotmányhamisítvány összefércelőjét. Mert az nem alkotmány lett, csak használati utasítás, amely szerint a fideszesek használhatnak a maguk érdekei, kénye s kedve szerint egy nemzetet. E fércmű hitelességét aztán csak pontosította, hogy végül olyan kéz szentesítette aláírásával, smitpál keze, aki az odakanyarított hitelesítő név ékességét, a doktori címet egy bolgár szakértőtől lopta. Azt hiszem, a fundámentum, amelyen ez a mai fideszMagyarország áll jogilag és erkölcsileg, így kerek.
Egyetlen enyhetadó érzés tompítja csak bűntudatomat. Az, hogy Szájer József fölszabadult.
Pár napja, egy hete sincs még, hogy politikai atombombát robbantott, amikor befordult a melegbárokkal zsúfolt Rue des Pierres sarkán, majd végisétálva a macskaköveken, a több mint beszédes Vörös Golyó melegbár és a Le CanCan nevű melegbárok között. Megvezették, léprecsalták, ördögien átverték.
Na, hagyjuk ezt! Szájer 32 éve politikus. Legkevesebb ugyanennyi ideje rejtőzködő meleg. Huzamos ideje külszolgálatban él. Mindent tud a titkos szolgálatok működéséről. Intelligens, felkészült. Pontosan ismeri Brüsszel multikulturális, különösen egy magafajta fedett életre kényszerülő meleg számra megnyugtatóan elfogadó libertárius világát. Az ő esetében nincs léprecsalás.
Akkor mi van az ő esetében?
Térjünk vissza: Szájer atombombát robbantott, pártja és kormánya hihetetlenül nagy kárt szenved el ezekben a napokban. Mérgekkel terhes sárga gombafelhő emelkedik az égre, a napot takarja. Nemsoká jeges savaseső érkezik, agresszív gyors zivtarfutam, tenyérnyi cseppekkel. De aztán elmúlik mindez. Hagy nyomot, hagy rémes emlékeket, ma még felmérhetetlen milyen mértékben roncsol, mar bele abba az életbe, amit Szájer eddig élt. De vége. Vége!!!
1988 nyarán apám cigifüsttöl ködös Skodájával jártunk ki a Népligetbe. A Jurtaszínházban készülődött az új világ. Izgatottan érkeztem az akkor még ellen-KISZ-ként értelmezett formálódó ifjúsági szervezet alakuló kongresszusára. A pulpitus hosszú asztalánál nálam pár évvel idősebb ifjú jurátusok ültek: Fodor, Orbán, Kövér, Áder és Szájer Jóska. A nyilvános beszélgetés során lenyűgözően pontosak voltak, határozottak és okosak, mint akik kérlelhetetlenül érzik és tudják, hogy az akkor még fennálló rendszerrel szemben mit lehet és mit kell tenni. Máig megmaradt bennem a döbbenet, amikor hosszan elbeszélgettünk Szájerrel és ő annak stratégiáját fejtette ki, hogy a Magyar Népköztársaságot a saját törvényeivel kell szembesíteni. A Magyar Népköztársaságnak számos törvénye, különösen az alkotmánya alkalmas joghivatkozási alap arra, hogy pédául egy új, politikailag független szervezet jöhessen létre. A magyar törvényekbe ugyanis, - mutatott rá engem megdöbbentve, - nincs beleírva sehol, hogy csak a KISZ létezhet, hogy más szervezetet ne lehetne létrehozni. Be kell és be fogjuk tartatni az állammal a saját törvényeit - mondta eltökélten. Állítása hitelességét csak fokozta, hogy ekkoriban is, kilógva a többnyire flanel kockásinges farmerdzsekis átlagból, dendykre jellemző aprólékos odafigyeléssel alakította ruhatárát, ám ekkor még fiatal Trotzkíjnak, s nem mint manapság, 19. századi párizsi nagypolgárnak, öltözött.
Amit aztán később művelt az alkotmánnyal és velünk magyarokal, ebből a gondolkozásból következett. Nem hibáztatható senki, beleértve az akkori önmagamat, hogy láthattuk, tudhattuk volna, hogy ők nem egy új szabadabb, egészségesebb, versenyképesebb és igazságosabb társadalom érdekében gyűlnek össze az elavult, megbutult, elfáradt méltánytalan régit megsemmisíteni, hanem csak a maguk, egyetemi koleszfolyosós haveri körük, meg pár később mellékjükcsapódó üzleti és politikai kalandor számára akarják bármilyen áron elfoglalni Magyarországot.
Ha ma, a keserű számvetés napjaiban van bármivel elszámolnivalója, elsősorban ez lenne az. Nem áltatom magam, nyiván az önsajnálat most minden más érzésnél erősebb a számára. A kilökődés fájdalma abból az életből, amelytől oyannyira nem akart és nem tudott megválni évtizedeken át, hogy énje legbelsőbb tartományát, vágyait, ösztönvilágát is folyamatosan a kifelé mutatott hazug értékend formái közé préselte, feszítette. Ha most borzalmas neki, elképzelem, hogy mennyire borzalmas lehetett mostanáig. Micsoda tudathasadást, akár fizikai fájdalmat vagy szervi betegséget okozhatott neki stréber önigazoló igyekvéssel, az uralkodói megrendelést teljesítendő, hírhedt laptopjába belevernie a vele azonos beállítódásúak börtönszabályzatát: “az apa, férfi, az anya, nő”. 
Amikor tehát pár hozzá hasonlóan kettős életet élni kényszerülő, alighanem lengyel és észt eurokratával befordult Brüsszel belvárosában, alig pár saroknyira a turistáktól látogatott Manneken Pis szobrától a Rue des Pierres sarkán, az ő közéleti és politikai rutinjával, évtizedes helyismeretével, pontosan tudta hová megy. És azt is, hogy manapság, amikor egy saját kormánya által foglyulejtett apró gazdasági súlyú ország teljhatalmú ura adminisztratív módon blokkolja egy kontinens működését, egy hónap múlva esedékes költségvetését, s ezzel az nemcsak elképesztő méretű gazdasági, erkölcsi, intézményi károkat szenved majd el, de konkrétan a kontinens ma legfontosabb ügyében, a coronavírus járvánnyal szembeni küzdelemben nem lesz képes  miatta megvédeni tíz és százezrek életét, mert költségvetés híjján nem maradnak jogi és gazdasági eszközei, nos mindennek pontos tudatában Szájer Józsefet szerintem teljesen más hajtotta.
Nem gondolom, hogy tudatos volt. Azt sem, hogy nem. Leginkább, hogy döntése és annak következménye, mint Csernobilban a diszpécserközpont vezetőjének az elkerülhetetlenül tragédiába vezető döntéseit, őt is több különböző irányból érkező strukturális kényszer szorította össze. A megfelelési kényszeré, a bizonyítani vágyásé, a természetes vágyé, hogy egyszer még igaz ember lehessen, aki nem kizárólag alakoskodásokkal berendezett életben élhet, stb-stb. Ezek mind ott lépdeltek vele, amikor a melegbár gang-bang partijához vezető belső lépcsőjén másokat követve lépdelt föl az emeletre.
Emlékszem Szájer kiamagaslóan jó eszére, világos helyzetértékelő képességére és pontos érvelésére, amikor a Kádár-rezsim lebontásáról esett szó. Arra is, hogy milyen világosan látta annak a rendszernek a tarthatatlan igazságtalanságát, emberi méltánytalanságát. Ekkoriban még orosz forradalmár stílusban nyírt apró kecskeszakálla nyiltan hagyta az arcát, melynek közepén pontos és eleven szempár  nézett a világra. Egy önazonos, magára és helyzetére méltán büszke fiatalember arca. S ezen az arcon, akik akkor már ismerték megerősíthetik, kedvesség lakozott. Szelíd értelem. Egyre szorongva figyeltem hát utóbbi években végbement átalakulását, ahogy az ember fokról fokra elrejtőzött egy nem hétköznapi, szinte jelmezszerű megjelenés, arcát maszkként eltakaró szakáll mögött, s nem maradt belőle látható más, mint egyre irritáltabb, mind szenvedőbb, haragosan villódzó tekintete. Nem állt össze egységgé az, amiket az EP padsoraiban mondott és az, ahogyan mondta. Más brüsszeli politikusokhoz képest fokozottan szembetűnő volt, ahogy formailag magáravette a megengedő multikulturális és liberális környezet hatásait, vált megjelenésében itthon egyre értelmezhetetlenebb különccé, s ne áltassuk magunkat, mindez nem “csak” ruha vagy szakálnyírási divat kérdése volt már, noha a meleg szubkultúrák kívülállók számára nehezen dekódolható öltözködési stílusirányai artikulált rendszert alkotnak, hanem az egyéniség tudatos alakításáé. Ez az abroncsként szorítva összetartott belső határaiban vergődő személyiség tört ki múlt péntek este kívülről nézve egy Louis de Funés féle bohózat, nemesebb megközelítésben egy Moliére féle vígjáték külsőségei közt. A hazug élet, a hazug ember egyeten önmagán túlmutató látványos tettével, lelepleződött és erkölcsileg megsemmisült. Belülről megélve azonban annak, hogy Szájer József ebben az egyetlen saját életében még eljuthasson saját önmagához, fel kellett robbantania az évtizedek alatt hazugságokból, pocsék megalkuvásokból, zsarolásokból, hamis céltételezésekből rárakódó és megkeményedett páncélfedőt.  És ez másként nem történhetett. Szinte fáj belegondolnom, hogy mekkora elképesztő belső feszültség kellett ehhez. Mekkora kiszabadulási vágy, amihez semmi, semekkora roncsolással járó kár nem lehetett számára sok többé.
Őszintén szánom Szájert, de nem a mai nap miatt. Hanem azért az útért, ami őt ehhez a tragikomikusságában is számára kiszabadulást ígérő egyetlen kétségbeesett lépésig vezette. Nem tehetett mást. Kénytelen volt végiglépdelni a Rue des Pierres kövein.